Az utóbbi időben elég sok "fejmosást" kaptam emberektől, azzal kapcsolatban, h túl sok elvárást támasztok egy jövendőbeli társsal kapcsolatban. Továbbá, h gyáva vagyok és ha így folytatom egyedül fogok maradni.

Lehetséges, h ez egy átlagos emberre igaz lehet, de én szuperérzékeny vagyok, ami azt jelenti, h nem egészen úgy dolgozom fel az engem ért ingereket, mint mások. Ez nem azt jelenti, h én most fel akarok vágni, h hű de különleges vagyok vagy ilyesmi. Sőt néha utálom ezt a dolgot magamban, néha pedig úgy érzem ez visz előrébb.

Az emberek viszonylag kis százaléka "szenved ebben a betegségben". Még nem egészen fejtették meg, h ezzel születik valaki vagy pedig valamilyen trauma hatására válik ilyenné.

Egy kicsit az Asperger-szindrómához vagy konkrétan az autizmushoz tudnám hasonlítani. Ez a dolog a mindennapi életemben leginkább úgy nyilvánul meg, hogy olyan dolgok, amik felett bárki átsiklana engem kifejezetten zavar és ezt még ráadásul mondom is, amitől a környezetem ki van. Vagy például, amikor teszem azt a pl. postán ér valamilyen atrocitás, igazságtalanság, akkor az a tüske évek múltán is bennem van. Igen, jól gondoljátok, marha nehéz így az életem.

H őszinte legyek én szerintem már így születtem és nem azok a traumák okozták, h a szüleim 18 évig tányértörősen (szó szerint) kiabálósan veszekedtek. Hanem azért voltam érzékeny a veszekedéseikre, mert szuperérzékenyként, mélyen érintett a dolog. A testvéreim bezárkóztak a szobájukba az emeleten én pedig a lépcsőn kuporogva hallgattam a szüleim veszekedéseit (a pénz hiánya miatt mindig) arra várva, mikor kell közbelépni és higgyétek el, elég sokszor kellett. Mert anyukám érveire apukámnak sokszor már nem volt más válasza, csak az erőszak. Ilyenkor odarohantam közéjük álltam és így apa mindig kicsit megnyugodott. Mai napig nem tudom felfogni, h a testvéreim hogy tudták ezt ignorálni, én belehaltam volna az aggodalomba, h véletlenül valami baj történhet odalent a földszinten.

Egyszer tányértörés is volt, azzal vezette le apa a dühét, h összetörte az összes tányért és hónapokig nem volt miből ennünk...jó tanulság, soha semmit ne törjetek össze dühötökben, nagy pazarlás és meg fogjátok bánni! Én ezért káromkodok és nem csapkodok, ha dühös vagyok.

Tehát visszatérve a társkeresésemre, a szuperérzékenységről szóló könyvemben is ír arról a pszichológusnő, h van aki vállal gyereket szuperérzékenyként, de sokan nem, ez kifejezetten jellemző ránk, egyébként.

A társtalálás számomra egy olyan dolog lenne, ami meghatározná az egész további életemet, nagyon nem mindegy, h kivel kell élnem napi 24 órában. Miért kéne ennek a személynek akárkinek lennie, miért kéne ennek a személynek bármit eltűrnöm?

Miért ne lehetne ez a személy olyan, akivel szívesen vagyok, akit szeretek, akivel akár közös utódot is szeretnék, ami félig belőle, félig belőlem van?

Nem félek az egydülléttől, abszolút nem és ezt nem azért mondom, mert nagyon úgy néz ki, h 38 évesen már késő. Szerintem még hosszú évekig tudnék gyermeket vállalni, a menstruációm immáron 26 éve minden hónapban rendesen megjön, nincs baj a hormonháztartásommal. Fiatalabbnak is nézek ki a koromnál és tulajdonképpen mi az a kor? Most őszintén, mit határoznak meg az évek, nem a fizikai, szellemi állapot számít?

Ki nem szarja le, h ki mikor született, ha marha jól néz ki, én pl. soha életemben nem dohányoztam, szívből gyűlölöm és nem is értem hogy mi a jó abban, aminek nincs jó íze, (tehát hogyan szokik rá valaki, mert később a függőség tartja foglyul, de miért kezdi el vki?) én amit beveszek a számba, annak fontos, h jó íze legyen. (bocs, igen annak is). A dohányzás dehidratálja a bőrt, akik dohányoznak, rendszerint szottyosabb bőrrel rendelkeznek és hamarabb is lesznek ráncaik, mint azoknak, akik nem. Sok folyadékot fogyasztok, azaz belülről hidratálok, egyetlen ráncom van, az pedig a sok rosszallásnak köszönhető, a két szemöldököm között egy pici ránc, amit ha eszembe jut fel is engedek, pont azért, h ne mélyedjen el, ja meg ha hunyorgok, erős napban...

Ráadásul nem úgy kell elképzelni, h én bárkire is ráeröltetem magam, akit tökéletesnek gondolok magamhoz, általában azokból válogatok, akiknek én is megfelelek. Na itt van a bibi, igen valóban, az ami én vagyok, külsőleg, belsőleg ahhoz azért kell bátorság, türelem stb...Olyan faszi kell, akinek kötélből vannak az idegei, h el bírjon viselni, viszont megéri mert mint írtam, szeretek adni, gondoskodni, kedves vagyok, jó a humorom stb...nyilván nálam is van egy tűréshatár mi az amit még el tudok viselni a másiknak, de ha bennem már kialakult valami, h mi az amit nem tudok elviselni, miért ne fogalmazhatnám meg pl. horgászat, mint hobbi (igen a vadászat is idesorolandó, nem eszek vadhúst)?