Annyit harcoltam a BDSM témájában, persze értelmetlenül, hogy belefáradtam, elfogyott a szusz. Valahogy már nem is érzem fontosnak.

Kábé olyan ez, mint mikor kamaszkoromban megkérdezte a mamám, hogy szeretem-e a tojás levest én meg mondtam neki, , hogy imádom. Elmentem hozzá, ott gőzölgött a tojásleves a tányérban, azonban, ahogy az első kanalat a számhoz emeltem és vártam a csodás megszokott ízt, ocsmány savanyú ecet íz áradt szét a számban.

Fúj! Mi ez a szar? Futott át az agyamon hirtelen és sajnos az arckifejezésemen is tökéletesen látszott a hatalmas csalódottság.

Na valami ilyesmi az a BDSM, amit mindenki használ és sehol az, amire én gyermekkorom óta vágyom. Arról nem is beszélve, hogy jobban esik valami, ha természetesen lép az életünkbe (mint a 9 és 1/2 hétben) mintha, mi magunk keressük és válogatunk a rosszabbnál, rosszabb ajánlatok között.

Valahogy elveszítettem az érdeklődésemet a tárgyban, elvették tőle a kedvemet. Ma már egy igazi társra vágynék, egy cinkosra. Akivel egymás támaszai lehetünk. Akivel közösek a céljaink, akivel egy a gondolkodásunk, egy a humorunk. Ilyen persze nincs vagy lehetetlen rátalálni, így egyedül kell csinálni mindent, egyedül tervezni, egyedül megvalósítani, egyedül enni, önkielégíteni.

Ez van, ha valaki nem tizenkettő egy tucat, ha különös elképzelései vannak az életről, érzelmekről.