Ez valami olyan dolog, amiről elfeledkeztek az emberek, elfelejtettek valamiért hálásnak lenni, megköszönni bármit, mindent alapvetőnek éreznek, mert az nekik JÁR.

Jár minden úgy, hogy semmit sem kell tenni érte, nem anyagi dolgokra gondolok, hanem egy jó szóra egy dicséretre, egy rövid köszönömre.

Hány feleség főz, mos, takarít a munkája mellett otthon a családra és mindenki evidensnek veszi, soha egy köszönöm drágám, hogy kimostad a ruhám, kiteregettél aztán jön a csodálkozás, amikor az asszony kilép a mókuskerékből.

Vagy mondjuk valaki úgy dönt, eltünteti a blogját a picsába, mert nem kap visszajelzéseket, hogy jó amit csinál vagy rossz vagy érdekes vagy ha kap, nagyon keveset. Ezt egy darabig lehet bírni, de aztán kiborul a bili.

Ugyan ez egy kapcsolatban, amíg össze nem jön, addig záporoznak a levelek, jön a "soha nem adom fel" szöveg és amikor megvan, amikor nyeregben érzi magát, akkor váratlanul már nincs idő levelet írni, ha még is teljesen üres, semmitmondó levél, oda a motiváció, mit kéne megszerezni azon, ami már az övé, nem igaz?

Nem vágytam soha nagy dolgokra, egészen apró dolgoknak is örülni tudok pl. hogy gondol rám és vesz nekem banánt, mert tudja, hogy mindig azt eszek reggelire, de amikor két napig nem jelentkezik valaki, azzal az ürüggyel, hogy nem ér rá, egy teljes együtt töltött nap után, az számomra elfogadhatatlan.