Az a nagy büdös helyzet, hogy nagyon megváltoztak a dolgok bennem. Sokat voltam "elcsendesedve" és rájöttem egy-két dologra.

Az egyik olyan lesz, ami rám nézve kínos lesz vagy tudatlanságból fakadó akármi és még jó, h szűröm a kommenteket, mert el tudom képzelni miket kapnék, bár Cortez blogján így is lehet, h harmadszor is egész estés tartalom leszek.

Tehát benőtt a fejem lágya nagy sokára és a jelenlegi "szüzességi fogadalmam" ráébresztett nagy igazságokra, mármint a sok férfitől való megkörnyékezés...

Egyre jobban értem és undorodom a férfi fajtól...mindig is önbizalomhiányos voltam és mindig szükségem volt megerősítésre abban, h jó nő vagyok (valójában az vagyok a magam nemében, de én ezt sosem hittem/hiszem el).

Nemrég arra is rájöttem, h ez azért van, mert maximalista vagyok. Nekem a tökéletes sem elég tökéletes, szóval, amikor a blogomon itt bizonygattam, h én ducin is milyen jó nő vagyok, akkor magamat is meg akartam győzni, mert bár tudom, h ez az igazság, én mégsem bízom magamban eléggé.

Nem csak a külsőmben nem bízom, hanem egyéb kvalitásaimban sem, ennek sok előzménye van, szocializációm, szüleim, tágabb család, iskola, tanárok, osztálytársak stb...akár öröklött dolgok is lehetnek, még anyukám, apukám, esetleg az ő szüleik stb. életéből, amiért ez így van, de lehet, h csak egy kisgyerekkori akármi.

Pl. van egy emlékem, ami nagyon erős, anyu húgáékhoz mentünk és az ő férje egy nagyon hangos és (ma már tudom, érzéketlen, empátia mentes ember volt) aki felkapott, dobált és üvöltött, h ugyibugyi meg faszomtudja, amiket egy ilyen kisgyereknek mondanak, én meg gecire emlékszem arra a félelemre, amit akkor éreztem, amikor a kezében voltam. Mikor tudtam, h oda megyünk, egyenesen rettegtem.

Aztán voltak még finomságok, pont az ő fia (uncsitesóm) okozta és kétszer is eljátszotta ugyan azt egyszer Földváron nyaraltak és mi beugrottunk hozzájuk (a család), valami kóddal nyitható emeletes házban laktak. Lementünk játszani a háztól nem messze, majd fogalmam sincs hogyan eltűnt a srác (10 év alatt voltam)...a házhoz visszataláltam, de nem tudtam a kódot, sem az emeletet semmit, ott ácsingóztam, átverve, egyedül és csalódottan. És senki nem keresett, mert azt hitték vele vagyok.

Később, már kiskamasz voltam, Bp-en mentünk hozzájuk, elmentünk öcsémmel és vele kosarazni, kertek alatt, életemben először mentünk arra, onnan is vhogy eltűnt...ott álltam egy kosárlabdával és az öcsémmel kislányként és faszom se tudta, hogy kell visszamenni...egy dolgot tudtam, h út közben rántott hal szagot lehetett érezni valahonnan, azt próbáltam visszakeresni. Szó szerint mentem az orrom után...Aztán, évekkel később, igen fiatalon meghalt az anyukája ennek az uncsitesónak és hát a felesége a hangoskodó nagybácsinak és azt éreztem, h karma bazmeg, valahogy megérdemelték, tudom, h durva, de nem lehet büntetlenül kárt okozni valakiben érzéketlenségből...Valahogy ő elültette bennem, ezekkel az esetekkel, h nem szabad senkiben megbízni...azóta sem tudok igazán senkiben.

De még rengeteg volt, pl. nagymamám és nagynéném, amúgy imádom őket, de még anyukám, apukám, nővérem és öcsém is, mindig minden tervemre, gondolatomra, törekvésemre azt mondták, h én nem vagyok rá képes...igazából ők nem akartak nekem rosszat, sőt jót akartak, de sosem értettek engem igazán és ezek a negatív dolgok is kurvára hátráltatnak mai napig...

Van az a mondás, ha már tudod, h mi a baj, akkor túl vagy a nehezén...pfff...faszt, nem tudok évtizedes rossz berögződéseket, amik kibaszott mélyen vannak, megváltoztatni.

Szóval van bennem egy önbizalomhiány, mind a külsőmre, belsőmre vonatkoztatva, ezt erősíti, h maximalista vagyok és rettentő kritikus, a legszebb nőkön is megtalálom a hibát.

Talán a domináns hím iránti vágyaim is valahogy azért vannak bennem, h egy kőszikla legyen az életemben, egy kibaszott megbízható ember, akivel olyan kapcsolat van közöttünk, ami olyan közvetlen, mintha teljesen egymásban lennénk...

Egy ideje önmegtartóztató életet élek, nem szándékosan, de karantén és társai, egyértelműen kijelenthetem, h 1 éve nem volt semmi, senkivel, de am lehet több is, de az 1 évet tutira tudom mondani.

És rájöttem arra, h akikkel régen dugtam és sokkal jobb pasik voltak, mint akiket megengedhettem volna magamnak, azok csak  a kínálkozó lehetőséget látták bennem. Igen, nagy beismerés, naivitás, a pozitív visszajelzés keresése, h én is vagyok valaki, h én is kellek valakinek...blabla...tény, h azokban a pillanatokban én is élveztem, de utána hónapokig évekig ki voltam égve, most meg talán végleg és ez mindennek a következménye...

Nézzétek el én nagyon naiv voltam és mindig hittem a rózsaszín mesékben, h a férfiak is emberek, meg, h nekik is vannak érzelmeik, de csajok nekik nincs, egy dolog érdekli őket a gyors kielégülés, lehetséges, h nem tehetnek róla, mert ösztönlények, de az biztos, h szegénykék nem emberek. Azért kelnek fel reggel, azért szarnak, azért mosnak fogat, azért keresnek pénzt, azért teniszeznek, azért horgásznak, azért vágatnak hajat, azért kertészkednek, azért csinálnak bármit, h kibírják a következő gyors kielégülésig...(de ezt nem sokan vallják be közülük, lételemük, a hazugság)

Szánalmas, mondhatni...hja...nem számít egy nő lelke, érzései, semmi, nem számítanak a testi hibái, semmi, csak legyen rajta luk, lehetőleg több betömhető is.

Semmi feminista duma nincs ebben, nem vagyok feminista, irtózom tőle, nem akarok jogokat, nem akarok dolgozni, nem akarok tanulni, nem akarok semmit, csak annyit, h ezek a fasszal rendelkező entitások hagyjanak végre békén...

A korona, lezárások stb. miatt a félrebaszási esélyeik jelentősen csökkentek a házas férfiaknak, de a szingli pasiknak is kevés dugás jön össze, nincsenek bulik, nehéz kurvázni nappal stb...Ezért nálam megint rengeteg próbálkoznak és hányok az egésztől...

Nem azt mondom néha kedvem támad játszadozni magammal, de elég ritkán és akkor tényleg jó...de nem is vágyom férfiakra, így h már tudom, h mindenki szinte, akivel eddig dugtam, csak kihasznált, átvert. Még meg sem néztem a videót, de már belinkeltem ide és most nézem és Bedő Imre kajakra arról beszél, amiről én:O

A másik dolog, amiről még akartam írni, h a világban jelenleg elég fura dolgok zajlanak, a legijesztőbb nem az ami épp történik, hanem az a rengeteg ember, aki foggal-körömmel kapaszkodik a rendszerbe, lehajtott fejjel elfogad minden felháborító, égbekiáltó és szabadságjogokat földbe tipró intézkedést és ha vki erről felvilágosítja, úgy néz rá, mint egy sorozatgyilkosra...Huhh, ezek az emberek tartják fent ezt a jelenlegi szörnyű helyzetet, egy pillanat alatt minden helyreállna, h felébrednének...viszont ennek ellenére van bennem egy végtelen nyugalom, nem tudom megmagyarázni, de biztosan érzem pl. ebben a pillanatban, h mindennek ellenére NEM LESZ BAJ, JÓ LESZ, SZÓVAL NYUGI! Mármint úgy nyugi, h lehet, majd harcolnunk kell, de a vége jó lesz, érzem.:)