Azt látom mindenfelé a világban, hogy hosszú távon az emberek képtelenek együtt maradni, együtt élni, pár év alatt szétmennek kapcsolatok, elválnak házasok.

Szerintem ennek az oka a kompromisszumokban keresendő. Engem állandóan azzal basztattak mindenféle emberkék, hogy nem fogok párt találni, ha képtelen vagyok kompromisszumokat kötni. Mások, akik képesek azoknak valóban van párjuk, azonban MEDDIG?

Szerintem ez úgy néz ki, hogy ha apró dolgokban is enged az ember a másiknak, a saját ízlése vagy véleménye ellenében, az előbb-utóbb megbosszulja magát. Állandó ingerületi forrás. Teszem azt leszokik a cigiről valaki a másik kedvéért és mikor kívánja akkor megfogalmazódik benne, hogy a rohadt szemét párja miatt nem gyújthat rá egy kibaszott dekkre...Ezer ilyen van és szerintem semmi értelme belemenni egy olyan kapcsolatba, amiben nem adhatja az ember önmagát, a másik miatt, mert vissza kell fognia magát vagy épp legyőzni a félelmét, undorát, hogy megtegyen olyat, amit a másik megtartásáért vállal.

Kapják az arcukba a magányosok, hogy biztos azért nincs senkijük, mert olyan tökéletlenek, és nem tudnak szeretni és őket se lehet szeretni blabla. Pedig ők inkább nem szuszakolják bele magukat egy mérettel kisebb cipőbe és aztán mosolyognak a külvilág képébe, hogy de kényelmes ez a kapcsolat, látod, milyen szép párom van, látod szerethető vagyok. Most őszintén, melyik a nagyobb hülyeség? Egyedül felvállalni magad vagy kettesben megjátszani magad és soha igazán nem boldognak lenni.

Persze sokat gondolkodom arról, hogy vajon létezhet-e olyan ember, aki tökéletesen illik hozzánk, egyben biztos vagyok, azok, akik a kisebb méretű cipő effektben szenvednek azok sosem fogják megtudni, akik viszont a kényelmes megfelelő méretű pipellőben járnak azoknak van egy leheletnyi esélyük.